A Radiátor

A sarokba volt zárva.

Rossz volt?

Nem, csak…

Összeköthetetlenül, féltett folyosón közelítette meg a légáramlatok egyike azt a szobát, hol félelmetesen tiszta csend támadt…

Megtámadta a jólét.

Hanyagolva aduként kijátszott melegét válik rideg, és mégis visszautasíthatatlanul visszautasítható helyiséggé, mely selymesen rezgő, félelmetes harangszóra riadt, amikor is bekapcsolt…

Bekapcsolt.

Hát eljött. Ideért. Futótűzként terjedve érkezett meg.

Most már ő is itt van. Úgy, mint mi?

Hisz mi sem…

De ő itt van…

Ha mi nem is…

Érezzük.

Ez a változás, mely bekövetkezett lehetett volna elindítója az események meg nem történésének.

De így. Hát igen.

Bekövetkezik az, amire számított, hisz várta.

Perdülve szaladtak végig a folyosón, a szoba falán és átlátszatlanul az érdektelenség közönyösségébe süllyedve játszanak együtt egymásért. Naivitásukról mit sem tudva.

Hisz boldog lehet valaki, még ha naiv is.

Vajon tudja-e, hogy ő ilyen?

Nem is érzi…

Ilyen…

Hirtelen megtelt.

Most már kész a mű.

Befejeződött.

Vége!

Békevesztett nekilódulásként szalad végig a fal hátán…

Mielőtt végleg megkönnyebbülne.

A fal is csak a jelennek él, naivan. Féli a jövőt, mely közeleg s minden ilyen történés meg nem történése hátráltathatná a történteket. Ez valójában nem történhet meg, hisz ez csak a fal falában fordul meg.

Ő ezt tudja?

Esélyt adva áll magabiztosságát feledve az életbe. Kollektíve élik együtt egymást.

Boldogok.

Élnek. Folynak. Gondolkodnak. Adnak…

Lehet – e jó, ha gondolkodásuk meg nem szokott közérzetüket nem változtatva viszi előbbre az eseményeket.

Kell – e, hogy valaki figyelmeztesse őket?

Vagy nem kell rajtuk túllépni?

Félnek. Fájnak. Várnak.

A figyelő szemében – ki körülöttük melegszik – ekképp tükröződhet az alternatív jövő, melyet a jelenben kell megakadályozni.

Hogy miért?

A bíráskodás mételyt és feszélyezettséget szül, minek gyümölcse nem a kölcsönös toleráns taktika, mindinkább ellenlábasként vágnak egymás testébe kínkövet, hogy ott…

Szerencséjükre ez nincs így.

Még nincs…

A sarokban még mindig lüktet. Kiegyensúlyozottan funkcionál, ami kedvezhet neki, nekem, nekünk.

Ez azonban támaszt nyújthat benne, bennem, bennünk.

De mégis félünk…

Hol jónak elrontója én állok felül, ha még csak magamnak tudom állításom rejtezését előtte.

Kezdek félni…

Megoldhatatlan problémák szabadulnak szakadatlan, melyért nap naputáni félelem kielégíthetetlen fohásza száll, mely végre pontot tehet…

Ő nem tudta!

Ekkor aztán megtört…

Nincs egyensúly.

Ő áraszt s én, kihasználom…

Hát én vagyok az úr a házban?

Kezdek torzulni.

Magunkba fojtva félve őt s ő tőlem. Önömtől.

Elindultam két úton. A pálya megy tovább. Egyikőm velem, másikom ellentétben s mégsem ellene. Egyikőm visszatartja másikom, kit megismerniük azt hiszem lehetetlen.

Másikom útja simább, könnyebben járhatóbb. Mégis ott vagyok vele.

Másikommal való ismerkedésem alapjául szolgáló dilemmámról a való hangolódásának irányába terelésekor feledkezem meg.

A vég.

Szégyen?

Már nem létezik.

Torzzá váltam.

Összeomlott másikom, halott.

Most csupán egy test vagyok, mint ő.

Csak egy…

Csak egy fűtőtest, kinek lángja már csak a múltból kap némi meleget s egy csöppnyi fényt.

Fentebb már nem leszek.

Soha…

Itt ragadtam. Mire felfogom, csupán önnön tárgyának megfontolásául szolgálhat.

Mint ő.

Helyzetfelismerésem adott pillanatát várva tűnődöm lelkemen, mi véglegesen összeomlott.

S a test?

Képtelenségének kisujját sem mozdítva fájlalja sebét. A test fokozatosan veszti el rétegeit, mint a lélek, minek fájdalma összehasonlíthatatlan.

Egy halott mutáló funkcionáló test.

Egy fűtőtest…

Most már ketten vagyunk…

Együtt…

S várjuk a következőt.

Áldozatok?

Hát lehet-e egyáltalán föntebb kerülni?

Most vagyunk a csúcson?

Hogy tanácsunk eljut-e…?

A „ne így csináld” - tiltó szavunk, kisiklasztaná életét, azelőtt míg az, helyre terelődhetett volna?

Az igazság útja felé, mely megteremthetné a céltalan célok örök kallódását. Szelektálhat –e csak a lélek, keresve a mondatot: ”Az igazi béke nem csupán a konfliktus hiánya, hanem az igazság megléte”

Hisz akkor nem jön rá …

Vagy csak úgy, mint mi…

Késő (n)?

Megbélyegzettek közé keveredő szavaink elvesznek a tinta párnáján, s beleolvadva a mocsokba kerülnek sorra –eltorzulva -, hogy újra megtegyék azt, ami velünk történt.

Mátészalka, MCMXCI. XII. XX.