A Legyőzhetetlen

Tekintetem falról visszaverődő szorzótábláit fürkészem félaléltan, lelkem még életerőt suttogó nyugalmatlanságával…

…ha tintám elhagy, elalszom…

Ketten ülnek itt. Maradék hitem és a teremtődött viaszvázam, melyben tombol a megfogalmazhatatlanság homálya…

…ha tintám elhagy, elalszom…

Hát hogy bízzak és örüljek, ha hitem támasztnyújtó, négymilliárd ács által felállított vázszerkezetén belül zakatol a fatális felismerés gyönyöre. A messze-jövő nem oly messze látszó, felejthetetlenül dörömbölő Justiciája…

…ha tintám elhagy, elalszom…

Tudom…Mit kell tennem, hogy cselekedeteim ne változtassák előre látott jövőmet?

Érzem őt…Most nehéz…

…ha tintám elhagy, elalszom…

Perceim az értelmetlenben peregnek rég. Egy-egy nehezék le-lemorajlik énemnek ácsolatáról. Dörömbölésének üvöltése elnyomja a megnyugvást követő perceket. Had hulljon. Így tudom, hogy van, s várhatom. Az optimizmus értelmetlen közeledése, a sikoltó kitörőlhetetlenség, vágyaim netovábbjának könnyed kacagása felém…Nem nézek a jövőbe, mert látom azt, s érzem. Érzem súlyát. S vétkem: a jövőbelátás…

…ha tintám elhagy, elalszom…

Kacagó jövőm múltjából most tekintek reám. S gondolattársításom párjait gőgösen utasítom el egymástól, hogy: Életet itt ne éljenek. Megtöltöm velük szétpattanó létem színes buborékjait, hogy a jövőmbe szálljanak.

A szétpattanó léggömböcskékből szippantott parányi dac sem bírja titkolni : Jelenemből kell átmentenem múltamat, hogy a jövőm biztos legyen.

…ha tintám elhagy, elalszom…

Egy-egy átmentett csipetnyi Vagyok-ból lélegzem. De a bennem cirkuláló buboréklánc nem tisztul már.

Piszkos vagyok. Ha kell, elhagyok mindent, hisz vérem a tintám.

Összeácsolt szerkezetem rogyadozik. Indáim elszakadtak. Félek, eldőlök.

Majd elalszom. Buborékjaim szárnyra bocsátom s várom az ébresztő Építészt. Ha ott felkelek tudom, tintám örökre lesz már…

Azért félek…

Mert tudom, hogy tintám elhagy…

…és elalszom…

Budapest, MCMXCIII. VIII. VIII.

Este 7 h …