A Ladik

Éppen havazott, így hát nem tudtam egyedül maradni magammal. Kiléptem az ajtón.

Köröttem feszengett a szűziesen átnemjárt hó. Elindultam, menekülni önmagam elől.

Már nem is tudom hol elvesztettem.

Az állomást elhagyva hátranéztem, s a szűzi havon megpillantottam e nevem alatt

futó test lábnyomait, s örültem...

Örültem, hogy már vagyok...

Újra együtt.

Majd az arra haladó hajnali szódás lovát szólítottam meg. Csak álltunk csendben,

egymással szemben. Néha bezáródó, könnyel átitatott pillantásában találkoztam

homorúan elhomályosult arcommal, s örültem...

Örültem, hogy még vagyok...

Elbújtam. Majd elindultam a szekérnyom jöttéből s kerestem...

Kerestem a tavat, hova fiatalságom bohóságával parancsoltam a köveket. Melyek

talán még mindig ott alusszák téli álmuk, gondtalan...

Vágyom közéjük, hogy örüljek...

Örüljek, hogy majd talán...

...talán én is vagyok...

Budapest, MCMXCIII