A Gőg

Egy este a körtér egyik, már számomra belakott és szférámmal átitatott szegletében álltam.

Aznap, még a vörös szőnyegként hömpölygő sínek kalitkája is halkabban roppant. S a körtér hajlatára ráforrasztotta ívét a tucatnyi percenként zakatoló villamos halk kacagása.

Majd megáll. S az átírhatatlan emberszag és a vagonok közt cirkuláló claustrophóbia egyszer csak kibuggyan, s szétfolyik az utakon. Föllép a padkán, átsuhan rajtam. Körülölel. Zsebeimből kiragadja az emlékeim még ottfelejtett kópiáit. Aztán átjár ez az évszázadnyi gyűlölet elkeseredett ürüléke és felkavarodik a gyomrom.

Úgy érzem köpnöm kell…

Számban még fiatalságom ősi zálogai roppannak egyszerre, ahogy közöttük szikrázva serceg ez az undor. Nyelvemmel a fényesség felé tuszkolom, nehogy ismét alámerüljön.

Csak arra vágyom, hogy lássam zuhanni és fejét szétzúzódni a járdán, hogy más alakot öltve dobja el magától a meleg aszfalt. Párája beivódjon a kabátokba, s továbbvigyék őt.

El innen…

Bezáródnak a hamiskásan dúdoló harmonikaajtók ezen a sárga siralomházon. Jóllakottan, halkan szuszogva totyog tovább, hogy újra alámerülhessen.

Sikoltva riadtam föl a farkasszemből, mely egy a körtér másik szegletében függő óra s üveges szaruhártyám közt szőtt hálót. Csak ketten voltunk. Körvonalait elhomályosították a köztünk el-elsuhanó árnyak. Nyugodtan álltunk mind a ketten. Eljárt felettünk az idő. Nem mozdulunk. Megállt az idő.

El, el innen…!

Majd hirtelen…

Harangszó!

Rám várt…!

Felkeltettem…!

El innen…!

Harmóniaajtók zenéje…

Ő az!

Itt van!

Nyílnak az ajtók, áramlik a taszító hívó szó, s a párás korláton izzadt ujjaim percei is elmúlnak.

S halk reccsenésként szorításuk végre a semmibe tér…

Budapest, MCMXCV. III. XXX.