A nap sugarai ugyanúgy szelték ketté sötét szobát, mint azon a Kedden, amikor- immáron sokadjára- újra megtörtént az, amire mindenki számított. Újra megtörtént.

Azért, hogy így eljött már szokatlan, hogy Kedden is –pedig minden Kedden. Szerdán is, de ma még csak Kedd van, így nem tudom, hogy minden szerdán, hiszen szerda csak holnap lesz. De nem baj. Kivárom! Ott leszek! Ott leszek akkor is!

A földön ott hever az a papucs, mely meghatározóvá vált a mellette álló szék sorsában, hiszen az égész lénye eltolódott. Talán fáj neki…vagy csak szokatlan….Mindegy!

Kitörődne egy székkel, ha papucs volna…!

Most mindketten büntetésben vannak. Gazdájuk alszik, csend van.

Csak az óra. Csak az óra ketyeg. Csak az óra ketyeg a falon. Azon a falon, melyet gazdája sohasem nézett, melyet gazdája soha sem látott tulajdonságokkal nem ruházott fel. A fal csak van -vagyok-, mondaná.

A csupasz fal egyetlen támasza az óra. Az óra mely tehetetlenségének elkeseredettségével tusázva s fenntartva létét lóg azon a szegen. Mely mélyen, de fájdalmatlan magányban vésődik be a már így is kopott falba. Melynek vakolata talán már csak az óra alatt díszeleg titokban, de hiába.

Hiába?

Csak a szeg. Csak a szeg tudja. Tudja azt, amit mi nem. Ennek előnyére hivatkozva áll magabiztosan a vakolatban. Szerencséjének hátborzongatóan félelmetes szerencsétlenségére sajnos nem tudja, hogy a fal összeköthetetlen, de mégis labilis kapcsolata a vakolattal már nem a régi. Tudatosan, de mégis a tudatalattiban tudatlanul éli meg ezt a viszonyt, melyben ő - de ezt tudván- csak vesztes lehet, de hiába.

Hiába?

Végső elkeseredésének gyümölcseként, zuhanását követő pillanata, és kétségbe esett huppanása után a végtelennek tűnő megnyugvásból újra visszatér a bizonytalan, de mégis funkcionáló életbe. S várja azt, ami csak néhányunknak adatik meg.

A szeg – akár csak az ember-a nihilizmus nélkülönözhetetlensége ellen-ha egyedül már nem megy –riválisaival is vállalva a szennyt, a mocskot büszkén, és mégis félve a másikat, éli értelmetlen és talányok között mozgó, a fényesség elvakító vakságába süllyedő Falanszteri életét. S várja azt, ami csak néhányunknak adatik meg, de hiába .

Hiába?

Kétségbeesésének megvilágosodásán alapszik az, ami nem balgaságra, mind inkább túlzott tévelygésre vezethető vissza. Mely meghatározza a tulajdonságain alapuló tetteinek netovábbját. És ő ezt tudja, de hiába.

Hiába?

Ennek ismeretében válik fogaskerékké egy olyan gépezetben, amelynek többé- és ezt ő nagyon jól tudja –soha nem lesz már tagja.

Ekkor szűnik meg a szeg szeg lenni, s ekkor következik be egy belsőhalál, melyet külső egyensúlyi állapot követ. Az így egyensúlyban függő, semmitől sem rejtetten félő óra ott függ a feszületen, melyet otthona a vakolat alkot, immáron véglegesen. A kiőrlődött szeg belső bukása, egy fiktív egoista jellemábrázolást mutat a túlfalon függő tükörben. Ez válik e sorsnak önnön titkává, gazdája, az alvó agresszivitás máglyáján. Abban a máglyában melynek pislákoló fénye hanyatlást idéz elő meggyújtója életében. Máglyájának csendje, ropogástalan fénytelensége alkotja azt az életegyensúlyt, melyet az őrző nélkülözve élni már nem tudna.

Tudatlanságának palástolására hozta létre, halott mutáló nappali alvását, melynek kiútja lenne az átállás az éjbe. Ennek bekövetkezése olyan brutális konglomerátumba süllyedne, s ebben a kialakított feltétlen nélküli reflexben, melynek válaszreakciója az az égbe kiáltó hallgatlagos csönd, mely pontot tehet annak a mondatnak a közepére, melynek második felét- azt hiszem – soha sem értenek meg a szögek artikulációi, mert életük második felének monotonizmusában már nem léteznek.

Kettős szerepet élve a lélek és a test. A lélek a múltban, s a hozzá képest alternatív jövőben élő test, amely mindig a jelenben él, feledve önmagát, de hiába.

Hiába?

Nem tudni?!

Csak ha te is ilyenné válsz?!

Te tudod…

Ha igen, akkor tépd le az órát, hogy újabb szeget üss be a szentimentalista vakolat énjébe.

S kivakolod a szobát.

Hiába!

Mátészalka, MCMXCI. XI. XX.