Rongyként legördülő fohász járja át, lelkünk vakkantástalan szomjúságát felétek, ki még vagytok.

Puha lepelként lelkünk fájóságát vonyítva ülünk mozdulatlanul azon a sírkövön, mely alatt immáron soká és a végtelenségbe nyúló holnapig foszlunk ki, önmagunk megismerése gyanánt.

S félünk.

Ha majd minden kivilágosodás tanúivá válhatunk, s előttünk se lesz már titkunk, akkor válunk olyanná, mint te vagy. Kiemeljük önmagunk, kézfogásunk kézfogástalanságával, hogy újabb valóságtudatra ösztönzés helyett, visszatérjen lelkünk a vigyázó feszélyezetlenségbe, melyben élnie kell –muszáj.

Vágyakozva az újabb hantolásra mérünk önmagunkra naphosszat újabb féltő szót, hogy Vigyázz!