Ugyanazt a porréteg által fedett asztalt törli le sejtelmesen a Keddi szél, mely szokásos hatórai csobogással lépett be azon az ablakon, melynek fényszűrése - immáron sokadjára - fénytelenségbe átszűrő, mélységesen vak alliterációval szűnik meg naphosszat, az éjbe átnyúló fényponti szürkeségbe.

Az éji oktalan szükség, tévelygések diszkvalifikálhatatlan borzalmai merengnek vissza arról az átlátszatlan üvegről, melynek megduplázódása már csak szemünkben éli a hanyatlás féktelen emóciók összvességének mivoltát.

Szinkópákkal dúsított ablakunk nyikorgása olyan mélyre hatoló, felületi tályogot borzaszt lelkünkben, melyet az elviselhetetlenségig suhanó árnyak követnek a fájó műtőasztalra.

Együgyűek félő szava hallatja a számunkra szűnni nem akaró - de mégis lelkünk vajúdását csillapító - Halleluját.

Vége…?

Nem, még borzad. Remegő testében még borzad lelke. Tehetetlenségünk és tenni akarásunk szaporátlan tétovaságával válunk koronatanújává - sokadik életművünknek - e testnek.

Sárbatiport teste utolsó rángásai végtelen kiegyensúlyozottság és harmónia lelki szemeink tükrében.

Legalább is úgy teszünk mintha… …de már mi is elhisszük a valótlan valót, s beleolvadunk a Keddi-vizit viharos közönytengerébe.

S mégis félünk.

Keretbe foglalt fájdalmatlan fájóságba, szűnni nem akaró, székletbe zárt fájdalmak szűnni nem akarását akasztjuk ki a plafonra…

S figyeljük - torkunk gombócával - félve önmagunkat, testünk társításával zsebünkben. Végigpergetve életünk egyszemélyes moziában guggolva kukkoljuk létünk buborékként szétpattanó, színes szinkronizált koreográfiáját.

S karmunkon szorosabbra húzzuk a végső cédulát tartó köldökzsinórt…

Felkavarva életünk szenvedélytelenségét válunk a Prosectura részévé, hol besüllyedünk barátink ártalmatlan naivitásába…

Kettőt fordítunk rajta s eldobjuk a kulcsot…

A többi néma sóhaj…

Mátészalka, MCMXCI. XI. XXVI.