A Kő

Csobbant a víz, amikor beledobtam újra és újra. Láttam amint a tó aljára hull, rá a másik s a másik.

Koccan.

Nem hallom, érzem!

Találkoznak.

Hallgatnak.

Szótlanul feszengnek a tágasság tükrében, pihennek.

Várják a csodát, a változást…

S már-már jő is…

Nem hallom!

Érzem!

Úgy sejtem jő valami. Valami történni fog. Ekkor hirtelen egy fuvallat lepi meg a tó tükrét, mit sem változtatva a mélyen.

Ott nyugalom van és csend.

Nem hallom!

Érzem!

Tudom, hogy mindjárt én kerülök sorra, s már-már belezuhanok, amikor valaki megfogja, s visszatart. Hátra nézek, hogy szemében választ találjak –a hallgatlagosságot nem kímélve – de ekkor eszmélek, hogy csak vágyaim délibábjával játszadozom, a történések meg nem történésére vágyakozva.

Ekkor hirtelen megingok, de nem zuhanok. Még visszatart valami…

Recseg-ropog vasfoga.

Nem hallom!

Érzem!

A múlt.

Elszakadni tőle?

Szeretnék, de nem merek!?

De mégis!

Most már képes vagyok rá!

Tudom!

Hallom még enyéim hívó szavát ott benn, de tudatom összerezdül.

Nem hallom!

Érzem!

S ugrom…

Itt vagyok!

Hirtelen megtelik e nevem alatt futó test valamivel, valami nemes és tisztább dologgal, amivel nem találkozott a régi beposhadása óta.

Megtisztultam!

Úszkálnék, szippantanám önömbe.

De nem…

Húz valami!

Hirtelen rádöbbentem, hogy…

Én is!

Felgyorsultak az események.

Már elhagytam a felszínközelt.

És hirtelen…

Egy koccanás.

Miért itt a mély homályában kell, hogy megvilágosodjon elmém, ezen még lesz időm elgondolkodni. Nézem a köröttem lévő együgyűek megpihent realitását…

Egy utolsó sercegés, mely a felkavarodó iszap rámhullásakor hallik.

Hallom…

De, már nem érzem...

Mátészalka, MCMXCII. II. VIII.