Fakító félelemmel telve állt a fal mellett, félve önmagától egymást, vágyakozva a

másikból kihozni azt, ami csak neki szól. Egymást szólongatva álltak, feszélyezett

tekintetüket látva a másik tekintetében...közben nagy pelyhekben hullt...

Belefeledkezve egymásba tértek meg az élet szigetére, melyről szabadulni - vágyakozva a nap naputánt - félnek.

Félnek tőle...

Most már az egész utat és a házakat is ellepte. Vastagon. Szeretik.

Szeretik, ha szemlélőkké válhatnak abban az arénában, hol ők voltak eddig a gladiátorok. Egymás sebeire orvoslást találva feledkeznek önjeikről kik távolról - merő

szeretetből, de mégis eltaszítva az érzést - válnak hasztalan segítőkké abban a világban,

melyben mellékszereplők csupán...de ezt magyarázzuk nekik...

Hasztalan!

Félnek minket önmagukra hivatkozva.

Válnak bíránkká tárgyalásukon.

Keresik, a sehol sincs, üres kifogásokat és okokat...elárulva maguk...

Végső megbékélésükhöz térve válnak hasztalan időt elpocsékolókká.

Ezt tudván...?

Újra a sarkukra állván noszogatnak minket hanyagoltatásuk netovábbját kicsikarva

belőlünk.

Mi pedig...?

Választhatunk...

Vagy...vagy...

Vagy ők...vagy Mi...

Miért...?

Miért ne...?

Tesszük - teszik - fel a kérdést...

Ha már...

Ha már elköteleztük magunk...

Akkor miért...

Miért pont...

Pont ott...

Ott, ahol...

Ahol már voltál, s mégsem üvöltöttél félig egész emberként az éjszakába. Mikor érezted azt a tüzet, mely minden kérdésfeltevést feltevésként tesz kérdővé. S a neki tulajdonított nihil tanácsadójaként válik optimista lelki kapoccsá bennem, benne s együtt éljük egymást.

Miért...?

Ti...

Ti kérditek...?

Kik jódolgotok elvakultságában, beképzelt szeretetben és látszatproblémák mentességétől félve éltek hitt szabadságotok birodalmában. Abban a birodalomban, hol vélni vágyott posztotok betöltőinek kinevezőit önötök sem ismeri.

S ti...?

Ti bántotok...?

Minket...?

Akik belőletek vagyunk. Akik igazán szeretnénk lenni. Félve tőletek, válaszotok.

Artikulátlan válaszotokon döbbenten visszameredve telik meg szemünk könnyel, hogy

lemossa rólatok a hitt szennyt.

Mi tudjuk...

Tudjuk, hogy ti...

Ti nem...

Csak most...

Most úgy gondoljátok...

Bennünk bízhattok, mert mi - józanul gondolkodók - tudjuk az eljövő valót. Ránk számíthattok, ha majd kicsúszna lábatok alól az élet megszokott pályája.

Mert mi már a túlparton vagyunk...

Átjöhetnénk, de minek...

Minek is zavarnánk...

Minek is zavarnánk meg titeket - a látatlanság homályába süllyedőket - kik szemellenzővel - hitten örökké élve - úgy is áteveztek, ha lassan is.

Ne bántsatok hát minket...!

Segélykiáltásunk úgy sem jut el fájóságotokig fájóságtok miatt...

Tudjuk, hogy mi is...

Mi is számíthatunk rátok.

Vannak azonban, akiket gyanútlanul méregetünk, s eléjük állva várjuk a mannát - jogosan őt ismerve - de hiába.

Csak...

Csak őt ismerjük...?

Vagy őt-magát...?

Soha nem tudjuk meg, ha...

Szükség lenne egy pillanatnyi képet mellőző, a fájdalmasság közönyösségébe süllyedő

nyitásra. Mely végre pontot tehet...!

...most már az egész várost befödte...amerre csak a szem ellát minden...

Még az emberek is...

Siklanak...

Félnek...

Talán magányosak...?

Néznek, de nem látnak...

Vagy talán, csak pont minket nem...de hát így mi sem tudjuk őket...

Félnek tőlünk...?

Talán...

Nem hinném...

Hisz látjuk, s érezzük őket.

Nincs olyan, amit látni és érezni ne volna jogom és kötelességem...!?

Mikor...?

No igen...

S mikor végre eljutunk hozzájuk, s már megérinthetnénk...

...még mindig hullik, s az egész tájat befedi...

őket, akkor következik be rövid tépelődés utáni Gordiusi nyesésünk, hogy:

Félünk egymástól...

Nem látom önnét s ő sem lát önömbe.

Talán így jó...vagy csak megszokott...

Elfogadott erkölcsi normák...

No igen...?!

Ő az...!

Nem igaz, hogy nem szabad érdekelnünk egymást...!

Mi hát a cél...?

Te...?

Csak te...?

Csak Te élsz majd bennem, emlékeimben...?

Miért...?

Miért pont én voltam az, aki éppen arra járt...

Aki éppen ott voltam akkor is...

Hogy együtt hallgatjuk csodálva a nagy őt, míg a hallgatók között egymásra találunk.

Hirtelen szertefoszlott egy álom...

Bekövetkezett...

Most jó...?

Mi lesz...?

Mi lesz majd eztán...?

Hogyan mondjuk majd el egymást, hogy vezérünk ne az érdek legyen.

Merő megszokásból...

Kell-e álarc, ha te is meg akarod tartani...

Neked hányszoros rétegződés kell, hogy élhess köztem s köztem...

Kell-e ekkora gigászi gyöngédség, mely olysokszor hiábavalóságnak mutatkozik - az eredményt, mit sem változtatva.

Te ezt érzed!

Érezned kell, hisz vágysz rám...

Talán így egyszerűbb...

Különös...

Nekem kell, hogy érezzelek...!

S te érzed önmagad érzését általam...?

Félsz engem annyira, hogy megértsd mennyire kell lelked megnyugvásához önnön tudatod tudatlanságának szabadon engedése tudatlanul...?

Hogy ne légy többé görcs...

Egy utolsó izomrángás, mielőtt az a két ujj érintené meg szemhélyid...

Félsz engem annyira, hogy megérts magad válaszának mélységét kifakasztva felém.

Félj, de ne a valót! Hanem a mi lett volna ha, feltevéseidtől.

…még mindig hullik s befedi most már az egész tájat…

Miért kell a válasz…?

Miért kell ok és okozat…?

Miért kellenek nevek az érzéseknek, mikor azok nevekbe öntésekor elvesztik igaz jelentésük. S falat emelnek felénk, elzárva ezzel menekülésünk. Mi is csak nevekké válunk. Nem csak egyszerűen veled vagyok, hanem…

Elfogadjuk a világot…?

Felforgatjuk a világot…?

Azt hiszik…?

Komolyan azt hiszik…?

Félnek tőlünk…?!

Ők a gyengék…szegények…

Féljünk tőlük…?

Kárt tesznek bennünk…?

Vagy már késő…?

Itt az ideje, hogy kitörjünk…?

Most vagy soha…?

Nem tudni…

Mihez viszonyítsunk?

Kik mutatják meg a valót, ha már mindenki tébolyult ebben az arénában?

Mindegy…

Talán így jó…

Nem tudni…

Csak azt, hogy mi itt vagyunk együtt.

De meddig…?

Minek…

Minek kérdezni előre nem látható, érveket kereső, kimondhatatlan kimondhatóságú szócsöveket kajtatva…

Úgy is rajta vesztünk, ha nem most akkor…

Most jó…!

Most kell élnünk…!

Ők többen vannak…!

Most kell élnünk, bennünk igazán…!

Együtt…

" Sűrű csönd ropog a havas mezőben."

József Attila

Mátészalka, MCMXCI. XII. XXVI.