A Mű

Azt hiszem a köztudatban szövődményként, tartják számon ezt az érzést. Vajon hol rejtőznek most azok, kik e nevet adták neki?

Eltompultak…

Nem éreznek…

Átestek rajta…

Meg volt…

Jártak ott…

Pipa.

Hátralévő életüket a tudatlanságban merik továbbvállalni.

Névtelenek, nemtelenek.

Miért én legyek az, ki végre nemet mond…?

Ki nemet tud/akar mondani…

Átesek rajta.

S magamat kívülről fürkészve s talán minden realizált lámpalázam bevetve vállalom és immár nevetve félem.

A metronóm elindult!

Dobbantam s léptem ritmusát.

S az anonim kinevezők által beépített romantikamentes pacemaker sem tudta megállítani közeledését.

Hisz az ember nagyságát nem tettei, hanem azok időpontja határozza meg.

A metronóm kopogó diszharmóniájába nem fért volna bele ez a kiállás.

Valaki lekeveri a fényt, a zajt, a koppanást.

Nem hallani az utcák csikorgó, hóhullotta féknyomait. Sem a hajnalban hazakószáló, vágyaimba ütő,lecsiszolt, fémes kioldást, mely a birkasorba terelt utcai lámpák sokaságának vokálozásából hallik. Mikor is végre megszabadul a wattok egyetemes tudássá érlelődött, keresztmetszetüket izzásig kitöltő játékától.

A tompán magáról hallató élet disszonáns csendjéből mindjobban kiemelkedik egy selymesen dúdoló.

A még eddig használhatatlannak vélt s be nem mocskolt, törékeny hangszálon átfuvalló levegő egy gyönyörű keringő kottáját lapozza.

Valami elragad…

Táncolok…

Bárhogy tiltakozik testem, lelkem béklyózza azt s enged a ritmusnak.

S keringek…

Egyszer csak felkap, kipördít…

És ott állok…

Csak állok vele szemben…

Hírtelen szétpattan testem szidolozatlan zománca s az alóla kinyúló törékeny-puha kezemre ontja tiltott csókját.

Nem hiszek a szememnek…

Még nem…

Még maradj…

Még nem akarok hinni…!

Ismerlek…?!

De te másnak is ontottad igaz csókod!

Ki hát az igaz?

Ő ki melletted áll s szeret…

Vagy én ki melletted állhatok s szerethetlek…

Döntsd el…

Döntsem el…

Döntsük el…

Gondolkodnunk nem kell, tudjuk.

Tudjuk azt is, hogy mosolyognunk nem csak egymásra, rájuk is kell.

Őszintén!

Csendünket ne várd, ne szalaszd, ne féld!

A zaklatásban melletted állót óvd tőlünk!

Mosolyogd értünk!

Hisz ő tehet arról, hogy idáig elértünk…

Ő írta zenét hol a helyet e felütést megtaláltuk.

Nem tehet róla…

Tehetséges…

Mi vagyunk a rosszak, még ha őszinték is…

Nem szabad…

Nem tehetjük meg…

Írjuk át a dallamot…?

Nem értünk hozzá…

Csak a karmestert követve dúdolunk…

De ettől mi még énekelni nem tudunk…

S e parányi hamiskásdallam a jó fülű komponistánknak úgy is föltűnik a mű tündöklése alatt.

Ne higgyük hát, hogy süketek azok kik nem velünk dúdolnak!

Talán van megoldás…

Nem tehetünk mást, mint a mű tündöklése alatt csendben, mosolyogva tátogunk tovább…

Budapest, MCMXCVI. I. X.