Mit tudom én, ha…

A szerepkommunikációs gyakorlatok legtitkoltabb fegyvere: a látnoki fényben selymesen úszó életvidám, érzéki szép. Csak legyen!

Legyen miből enni, inni tudunk…

Ha már a fakító nincs helyét szívesen felcserélnénk a mélységesen meleg fuvallatba pihent kiszáradt torkunk műanyag gombócával.

Egyszer már be kéne ezt fejezni!

Hagyjuk abba!

Oly feleslegesen zakatolnak ezek az, úgymond „szószösszenetek”.

Pihenőt!

Megálljt parancsolok!

Egy kicsit…

Egy kicsit adjatok helyet az időben, teret az ezredben.

Akár rakhattok utánam pontot……..

Zárjatok le…

Írjatok le…

Ha van rá szó…

Ha van rá kéz…

Ha van rá arc…

Ha van, én azt ébredésig csókkal hintem…

Talán kikél belőle e félsz bársony leple…

Akkor…

De csak akkor…

Talán örökké élünk.

Pont

Budapest, MCMXCVIII